2024. február 19., hétfő

Zaharia Stancu - Ha eljönnél



Ha eljönnél, a házon koszorúba
libbennének a galambok s a nap
ösvények mellett a földre szorulva
megcsókolná selyem papucsodat.

A méhes elszalajtana egy méhet,
hogy kis köcsögben mézet hozzon át
s a féllábukon álló almafák
susogásukkal kínálnának téged.

S kérném kezed, mely ékesítve csattal,
mondanám, gyere, sétáljunk a rétnek,
hol a kaszások vígan fütyörésznek
s a szemükben derül a fürge nappal.

Bolyonganánk a nedvező mezőben,
hogy lásd, amint nyit virulni a reggel,
és hallgatnád, a friss és nyers füvekkel
hogy zümmög, dong az élet ébredőben.

A búzából a nap sárgálva nőne
s apró vizek ezüstlenének messze,
te tiszta tájat gyűjtenél szemedbe
s tested, mint érben, a fényben fürödne.

Egy dűlőnél megtörne derekad,
megdézsmálnád a tüskebokor szedrét
s egy vadkökényről fonatodba szednéd,
mint táncos díszt, a gyengébb ágakat.

Elmorzsolnál egy kalászt, hogy lásd, telt-e,
érett-e már, nem festi-e üszög
s egy szöcske meg egy fekete tücsök
egymás hegyében törne kebeledbe.

Ökrökre bukkannánk a domb alatt
s ferdecsípőjű, csupasz bivalyokra
s az izzó dél fehér csóvákat dobna
a hátukra, mint puha sálakat.

Megfordulna az út, hogy visszajöjjön
a mezei ház mellé s mi engednők,
hogy pirult fáradt testünk, melyben megnőtt
a vágy, a sűrű árnyékban ledőljön.

S ha szürkületet kondít sok kolomp,
nehéz lélekkel, melyben mély alázat,
az Istent látnók lebegni az ágak
között hasított madárszárnyakon.

Fordította: József Attila

Zaharia Stancu

Forrás

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése