Grimm - A királyfi, aki nem ismerte a félelmet

 

Elunta magát egy királyfi apja házában, és mert semmitől sem félt, azt gondolta: „Elindulok a nagyvilágba, így majd nem érzem lassúnak az idő múlását, és láthatok csudás dolgot eleget.” Elbúcsúzott hát szüleitől, fölkerekedett, és ment, ment reggeltől estélig, s mindegy volt neki, merre viszi a lába.

Így esett, hogy egy óriás háza elé ért, s mert elfáradt, leült a kapu elé pihenni. Amint ide-oda járatta szemét, játékot pillantott meg az óriás udvarán; néhány hatalmas golyó meg bábu hevert ott, akkora, mint egy ember. Ahogy telt az idő, kedve támadt játszani, fölállította a bábukat, és gurítgatni kezdte a golyókat, ujjongott, ha eldőltek, és jól mulatott. Az óriás meghallotta a lármát, kidugta fejét a padlásablakon, hát egy embert lát, aki nem nagyobb más halandóknál, mégis az ő tekéivel játszik.

– Mit játszol az én bábuimmal, te féreg? – kiáltotta. – Ki adott neked erőt ehhez?
A királyfi feltekintett, végigmérte az óriást, és így szólt: „Ó, te tuskó, azt hiszed tán, csak neked van erős karod? Én mindenre képes vagyok, amihez kedvem van.” Az óriás lejött, nézte, nézte álmélkodva  a tekézést, majd így szólt: „Emberfia, ha ilyenre faragtak, menj és hozz nekem egy almát az élet fájáról.”

– Minek az neked? – kérdezte a királyfi.
– Nem nekem kell – felelte az óriás –, hanem van egy menyasszonyom, ő kívánja; bejártam a világot széltében-hosszában, de a fát nem lelhetem.
– Én pedig meg fogom találni – mondta a királyfi –, és nem tudom, mi tartana vissza, hogy leszakítsam az almát.
– Azt hiszed tán – mondta erre az óriás –, hogy olyan könnyű? A kertet, ahol a fa áll, vasrács védi, előtte pedig vadállatok feküsznek sorban, őrködnek, és senkit be nem eresztenek.
– Márpedig engem be fognak engedni – felelte a királyfi.
– Lehet, de ha bejutsz is a kertbe, és ott látod csüngeni az almát, még akkor se a tiéd; egy karika függ előtte, azon át kell dugnia a kezét annak, aki szeretné elérni és leszakítani az almát, ez pedig még senkinek se sikerült.
– Nekem viszont sikerülni fog – mondta a királyfi.

Azzal elbúcsúzott az óriástól, ment hegyen-völgyön, erdőn-mezőn, míg végül meglelte a csodakertet. Körülötte ott feküdtek az állatok, de lehajtották fejüket, és bóbiskoltak. Akkor sem ébredtek fel, mikor a királyfi a közelükbe ért, hanem átléphetett rajtuk, bemászott a rácson, és szerencsésen bejutott a kertbe. Közepén ott állt az élet fája, az almák pedig ott piroslottak az ágon. Felmászott a királyfi a fára, és mikor nyúlt volna az egyik almáért, karikát pillantott meg előtte, de könnyen át tudta dugni rajta a kezét, és leszakította az almát. Akkor a karika szorosan karjára záródott, és a királyfi érezte, mint árad szét egyszeriben hatalmas erő egész testében. Mikor az almával leszállt a fáról, nem akart a rácson mászni át, hanem megmarkolta a nagykaput, s csak egyszer kellett megráznia, csikorogva kitárult. Kilépett rajta, az oroszlán pedig, aki a kapu előtt feküdt, felébredt, és a királyfi nyomába eredt, de nem vicsorogva vagy vadul, hanem követte szelíden, mint urát.

A királyfi megvitte az óriásnak az ígért almát, és így szólt:
– Látod, könnyen megszereztem.
Örült az óriás, hogy ilyen hamar teljesült a kívánsága, sietett menyasszonyához, és átnyújtotta neki az óhajtott almát. A leány szép volt és okos, mivel pedig nem látta a karikát az óriás karján, így szólt:
– Nem hiszem, hogy te hoztad el az almát, amíg nem látom karodon a karikát.
Mire az óriás azt felelte:
– Az csak addig tart, hogy hazamegyek érte és elhozom – gondolván, játék lesz erővel elvennie a gyönge emberfiától, amit jószántából nem akar odaadni. Követelte hát a karikát, de a királyfi nem adta.
– Ahol az alma, ott a helye a karikának is – mondta az óriás –, ha nem adod ide jó szántadból, meg kell velem küzdened érte.

Birkóztak jó ideig, de a királyfinak, akit a karika varázsereje még erősebbé tett, mit se árthatott ellenfele. Cselt eszelt ki ekkor az óriás, és így szólt:
– Megizzasztott a küzdelem, téged nem kevésbé, fürödjünk meg a folyóban, és hűtsük le magunk, mielőtt folytatnánk.
A királyfi, aki nem tudta, mi az álnokság, követte az óriást a vízhez, ruhájával együtt a karikát is levette karjáról, és beugrott a folyóba. Az óriás azon nyomban felkapta, és elfutott vele, de az oroszlán észrevette a lopást, nyomába eredt, kitépte kezéből a karikát, és visszavitte urának. Az óriás ekkor egy tölgyfa mögé rejtőzött, s míg a királyfi azzal foglalatoskodott, hogy ruháit újra magára öltse, megrohanta, és kiszúrta mind a két szemét. Ott állt hát a szegény királyfi, immár vakon, magatehetetlenül. Az óriás ekkor újra odament, kézen fogta, mintha vezetné, és egy magas szikla szélére vitte. Majd magára hagyta, gondolván: „Még néhány lépés és halálra zúzza magát, akkor levehetem róla a karikát.” De a hűséges oroszlán most sem hagyta el urát, ruhájánál fogva szép lassan visszahúzta. Mikor jött az óriás, hogy a halottat kifossza, látta, hogy hiába ármánykodott.

– Hát nem lehet eltiporni egy ilyen hitvány emberfiát! – mérgelődött magában, fogta a királyfit, és egy másik úton még egyszer a szakadékhoz vezette. De az oroszlán, aki átlátta gonosz szándékát, ismét kimentette urát a veszélyből. Mikor a szakadék szélére értek, az óriás eleresztette a vak királyfi kezét, s fordult volna vissza; az oroszlán azonban taszított egyet rajta, hogy lezuhant az óriás, és halálra zúzódott a földön.

A hűséges állat megint visszahúzta urát a szakadéktól, és egy fához vezette, mely alatt tiszta patak folyt. A királyfi leült, az oroszlán pedig lehasalt, és vizet paskolt gazdája arcára. Alig érte néhány csepp a királyfi szemét, újra látott valamicskét, s egy madárkát vett észre; a madárka a szeme előtt repült, de nekiütközött egy fa törzsének, akkor leszállt a vízre, megfürdött benne, felröppent, és most már akadálytalan suhant tova a fák között, mintha csak visszanyerte volna látását. A királyfi megértette Isten intését, lehajolt a vízhez, és megmosta, megfürösztötte benne arcát. Mikor pedig felegyenesedett, szeme olyan élesen és tisztán látott, mint azelőtt soha. A királyfi hálát adott Istennek nagy jóságáért, és továbbindulta nagyvilágba oroszlánjával.

Történt pedig, hogy egy elvarázsolt kastélyhoz ért, kapujában egy leány állt, szép termetű, finom arcú, de a feje búbjáig fekete. Ekképp szólította a királyfit:
– Ó, bár meg tudnál váltani a gonosz varázstól, mellyel megigéztek!
– Mit tegyek? – kérdezte a királyfi.
– Három éjszakát az elvarázsolt kastély nagytermében kell töltened – felelte a hajadon –, de nem férkőzhet félelem a szívedbe. Ha bármily irgalmatlanul megkínoznak, és te szótlan kiállod, megszabadulok; az életedre nem törhetnek.
Mire a királyfi annyit szólt:
– Nem félek, Isten segedelmével megpróbálom. Bátran a kastélyba ment, s mikor besötétedett, beült a nagyterembe, és várt. Éjfélig csend volt, akkor egyszeriben nagy zsivaj támadt, és minden zugból-szegletből apró ördögfiókák bújtak elő. Úgy tettek, mintha észre se vennék, a terem közepére telepedtek, tüzet raktak, és kártyázni kezdtek. Ha valamelyikük veszített, így szólt:
– Árulás, van itt valaki, aki nem közénk való, miatta vesztettem.
– Várj csak, jövök én mindjárt, kiszedlek a kályha mögül – mondta egy másik. Mind harsányabb lett az ordítozás, nincs ember, aki rémület nélkül bírta volna hallgatni.

A királyfi ült csak nyugodtan, és nem félt; végül azonban felugrottak az ördögök a földről, és nekiestek, de annyian, hogy nem bírt velük. Cibálták, csipkedték, szurkálták, ütötték-kínozták, de hang nem hagyta el az ajkát. Hajnaltájt eltűntek, a királyfi addigra annyira elbágyadt, hogy moccanni is alig bírt; de mikor megvirradt, jött a fekete hajadon, kezében fiolácska volt, benne az élet vize, avval megmosta, mire a királyfi nyomban érezte, mint szűnik meg minden fájdalma, és árad új erő ereibe.
– Egy éjszakát kiálltál – mondta a leány –, de kettő még hátravan – azzal távozott, s ahogy ment, látta a királyfi, hogy lába már kifehéredett. Következő éjjel újra jöttek az ördögök, s kezdték elölről játékukat; nekiestek a királyfinak, és még sokkal irgalmatlanabbul gyötörték, mint első éjjel, míg egész testét sebek borították. De mert mindent elviselt csendben, ott kellett hagyniuk, pirkadattal pedig megjelent a leány, és meggyógyította az élet vizével. Mikor pedig elment, a királyfi örömmel látta, hogy az ujja hegyéig fehér lett. Most már csak egy éjszakát kellett kiállnia, de ez volt a legkegyetlenebb. Újfent kísértettek az ördögök:
– Még mindig itt vagy? – ordították – megkínzunk, hogy a lélegzeted is elakad.
Döfködték-csépelték, dobálták ide-oda, ráncigálták karjánál, lábánál fogva, mintha szét akarnák tépni; de a királyfi szótlan eltűrt mindent.

Végre eltűntek az ördögök, ő viszont feküdt mozdulatlanul; szemét se bírta felnyitni, hogy lássa a hajadont, aki bejött, és meghintette, megöntözte az élet vizével. De ismét egyszeriben megszabadult minden fájdalmától, épnek, egészségesnek érezte magát, mint aki álmából ébred, s amint kinyitotta a szemét, ott állt mellette a leány, hófehér volt, és mint a fényes nap, olyan szép.
– Kelj fel – mondta a leány – és suhints kardoddal hármat a lépcső fölött, akkor minden szabad lesz.
Mikor ezt is megtette a királyfi, az egész kastély megszabadult a varázstól, a hajadon pedig gazdag királylány volt. Jöttek a szolgák és jelentették, hogy a nagyteremben az asztal már étellel-itallal meg van terítve. Akkor asztalhoz ültek, ettek-ittak, este pedig megünnepelték a lakodalmat nagy vigalomban.

Forrás: Barcza Katalin - Tisztamese, Az évkör meséi