Elunta
magát egy királyfi apja házában, és mert
semmitől sem félt, azt gondolta: „Elindulok a nagyvilágba, így majd nem
érzem lassúnak az idő múlását, és láthatok csudás dolgot eleget.”
Elbúcsúzott hát
szüleitől, fölkerekedett, és ment, ment reggeltől estélig, s mindegy
volt neki, merre viszi a lába.
Így esett, hogy egy óriás háza elé
ért, s mert elfáradt, leült a
kapu elé pihenni. Amint ide-oda járatta szemét, játékot pillantott meg
az óriás udvarán; néhány hatalmas golyó meg bábu hevert ott, akkora,
mint egy ember. Ahogy telt az idő,
kedve támadt játszani, fölállította a bábukat, és gurítgatni kezdte a
golyókat, ujjongott, ha eldőltek, és jól mulatott. Az óriás meghallotta a
lármát, kidugta
fejét a padlásablakon, hát egy embert lát, aki nem nagyobb más
halandóknál, mégis az ő tekéivel játszik.
– Mit játszol az én bábuimmal, te féreg?
– kiáltotta. – Ki adott neked erőt ehhez?
A királyfi feltekintett,
végigmérte az óriást, és így szólt: „Ó, te tuskó, azt hiszed tán, csak
neked van erős
karod? Én mindenre képes vagyok, amihez kedvem van.” Az óriás lejött,
nézte, nézte álmélkodva a tekézést, majd így szólt: „Emberfia, ha
ilyenre faragtak,
menj és hozz nekem egy almát az élet fájáról.”
– Minek az neked? – kérdezte a királyfi.
– Nem nekem kell – felelte az óriás –, hanem van egy
menyasszonyom, ő kívánja; bejártam a világot széltében-hosszában, de a fát nem lelhetem.
– Én pedig meg fogom találni – mondta a királyfi –, és nem tudom,
mi tartana vissza, hogy leszakítsam az almát.
– Azt hiszed tán – mondta erre az óriás –, hogy olyan könnyű? A kertet, ahol a fa áll, vasrács védi, előtte pedig vadállatok
feküsznek sorban, őrködnek, és senkit be nem eresztenek.
– Márpedig engem be fognak engedni – felelte a királyfi.
–
Lehet, de ha bejutsz is a kertbe, és ott látod csüngeni az almát,
még akkor se a tiéd; egy karika függ előtte, azon át kell dugnia a
kezét annak, aki szeretné elérni és leszakítani az almát, ez pedig még
senkinek se sikerült.
– Nekem
viszont sikerülni fog – mondta a királyfi.
Azzal elbúcsúzott az
óriástól, ment hegyen-völgyön, erdőn-mezőn, míg végül meglelte a
csodakertet. Körülötte
ott feküdtek az állatok, de lehajtották fejüket, és bóbiskoltak. Akkor
sem ébredtek fel, mikor a királyfi a közelükbe ért, hanem átléphetett
rajtuk, bemászott a rácson,
és szerencsésen bejutott a kertbe. Közepén ott állt az élet fája, az
almák pedig ott piroslottak az ágon. Felmászott a királyfi a fára, és
mikor nyúlt volna az
egyik almáért, karikát pillantott meg előtte, de könnyen át tudta dugni
rajta a kezét, és leszakította az almát. Akkor a karika szorosan
karjára záródott, és a királyfi
érezte, mint árad szét egyszeriben hatalmas erő egész testében. Mikor
az almával leszállt a fáról, nem akart a rácson mászni át, hanem
megmarkolta a nagykaput, s csak egyszer
kellett megráznia, csikorogva kitárult. Kilépett rajta, az oroszlán
pedig, aki a kapu előtt feküdt, felébredt, és a királyfi nyomába eredt,
de nem vicsorogva vagy vadul, hanem követte szelíden,
mint urát.
A királyfi megvitte az óriásnak az ígért almát, és így szólt:
– Látod, könnyen megszereztem.
Örült
az óriás, hogy ilyen
hamar teljesült a kívánsága, sietett menyasszonyához, és átnyújtotta
neki az óhajtott almát. A leány szép volt és okos, mivel pedig nem látta
a karikát az
óriás karján, így szólt:
– Nem hiszem, hogy te hoztad el az almát, amíg nem látom karodon a karikát.
Mire az óriás azt felelte:
–
Az csak addig tart, hogy
hazamegyek érte és elhozom – gondolván, játék lesz erővel elvennie a
gyönge emberfiától, amit jószántából nem akar odaadni. Követelte hát a
karikát,
de a királyfi nem adta.
– Ahol az alma, ott a helye a karikának is – mondta az óriás –, ha nem adod ide jó szántadból, meg kell velem küzdened érte.
Birkóztak
jó ideig, de a királyfinak, akit a karika varázsereje még erősebbé
tett, mit se árthatott ellenfele. Cselt eszelt ki ekkor az óriás, és így
szólt:
– Megizzasztott a küzdelem,
téged nem kevésbé, fürödjünk meg a folyóban, és hűtsük le magunk, mielőtt folytatnánk.
A
királyfi, aki nem tudta, mi az álnokság, követte az óriást a
vízhez, ruhájával együtt a karikát is levette karjáról, és beugrott a
folyóba. Az óriás azon nyomban felkapta, és elfutott vele, de az
oroszlán észrevette a lopást,
nyomába eredt, kitépte kezéből a karikát, és visszavitte urának. Az
óriás ekkor egy tölgyfa mögé rejtőzött, s míg a királyfi azzal
foglalatoskodott, hogy ruháit
újra magára öltse, megrohanta, és kiszúrta mind a két szemét. Ott állt
hát a szegény királyfi, immár vakon, magatehetetlenül. Az óriás ekkor
újra odament,
kézen fogta, mintha vezetné, és egy magas szikla szélére vitte. Majd
magára hagyta, gondolván: „Még néhány lépés és halálra zúzza magát,
akkor
levehetem róla a karikát.” De a hűséges oroszlán most sem hagyta el
urát, ruhájánál fogva szép lassan visszahúzta. Mikor jött az óriás, hogy
a halottat kifossza,
látta, hogy hiába ármánykodott.
– Hát nem lehet eltiporni egy
ilyen hitvány emberfiát! – mérgelődött magában, fogta a királyfit, és
egy másik úton
még egyszer a szakadékhoz vezette. De az oroszlán, aki átlátta gonosz
szándékát, ismét kimentette urát a veszélyből. Mikor a szakadék szélére
értek, az
óriás eleresztette a vak királyfi kezét, s fordult volna vissza; az
oroszlán azonban taszított egyet rajta, hogy lezuhant az óriás, és
halálra zúzódott a földön.
A hűséges állat megint visszahúzta urát a szakadéktól, és egy fához
vezette, mely alatt tiszta patak folyt. A királyfi leült, az oroszlán
pedig lehasalt, és vizet paskolt
gazdája arcára. Alig érte néhány csepp a királyfi szemét, újra látott
valamicskét, s egy madárkát vett észre; a madárka a szeme előtt repült,
de nekiütközött
egy fa törzsének, akkor leszállt a vízre, megfürdött benne, felröppent,
és most már akadálytalan suhant tova a fák között, mintha csak
visszanyerte volna látását.
A királyfi megértette Isten intését, lehajolt a vízhez, és megmosta,
megfürösztötte benne arcát. Mikor pedig felegyenesedett, szeme olyan
élesen és tisztán látott,
mint azelőtt soha. A királyfi hálát adott Istennek nagy jóságáért, és
továbbindulta nagyvilágba oroszlánjával.
Történt pedig, hogy egy elvarázsolt
kastélyhoz ért, kapujában egy leány állt, szép termetű, finom arcú, de a feje búbjáig fekete. Ekképp szólította a királyfit:
– Ó, bár meg tudnál
váltani a gonosz varázstól, mellyel megigéztek!
– Mit tegyek? – kérdezte a királyfi.
–
Három éjszakát az elvarázsolt kastély nagytermében kell töltened
– felelte a hajadon –, de nem férkőzhet félelem a szívedbe. Ha bármily
irgalmatlanul megkínoznak, és te szótlan kiállod, megszabadulok; az
életedre nem törhetnek.
Mire a királyfi
annyit szólt:
– Nem félek, Isten segedelmével megpróbálom. Bátran a
kastélyba ment, s mikor besötétedett, beült a nagyterembe, és várt.
Éjfélig csend volt,
akkor egyszeriben nagy zsivaj támadt, és minden zugból-szegletből apró
ördögfiókák bújtak elő. Úgy tettek, mintha észre se vennék, a terem
közepére telepedtek, tüzet
raktak, és kártyázni kezdtek. Ha valamelyikük veszített, így szólt:
– Árulás, van itt valaki, aki nem közénk való, miatta vesztettem.
–
Várj csak,
jövök én mindjárt, kiszedlek a kályha mögül – mondta egy másik. Mind
harsányabb lett az ordítozás, nincs ember, aki rémület nélkül bírta
volna hallgatni.
A királyfi ült csak nyugodtan, és nem félt; végül azonban
felugrottak az ördögök a földről, és nekiestek, de annyian, hogy nem
bírt velük. Cibálták, csipkedték,
szurkálták, ütötték-kínozták, de hang nem hagyta el az ajkát.
Hajnaltájt eltűntek, a királyfi addigra annyira elbágyadt, hogy moccanni
is alig bírt; de mikor megvirradt, jött
a fekete hajadon, kezében fiolácska volt, benne az élet vize, avval
megmosta, mire a királyfi nyomban érezte, mint szűnik meg minden
fájdalma, és árad új erő ereibe.
– Egy éjszakát
kiálltál – mondta a leány –, de kettő még hátravan – azzal távozott, s
ahogy ment, látta a királyfi, hogy lába már kifehéredett. Következő
éjjel újra
jöttek az ördögök, s kezdték elölről játékukat; nekiestek a
királyfinak, és még sokkal irgalmatlanabbul gyötörték, mint első éjjel,
míg egész testét
sebek borították. De mert mindent elviselt csendben, ott kellett
hagyniuk, pirkadattal pedig megjelent a leány, és meggyógyította az élet
vizével. Mikor pedig elment, a királyfi örömmel
látta, hogy az ujja hegyéig fehér lett. Most már csak egy éjszakát
kellett kiállnia, de ez volt a legkegyetlenebb. Újfent kísértettek az
ördögök:
– Még mindig
itt vagy? – ordították – megkínzunk, hogy a lélegzeted is elakad.
Döfködték-csépelték, dobálták ide-oda, ráncigálták karjánál, lábánál
fogva, mintha szét akarnák tépni; de a királyfi szótlan eltűrt mindent.
Végre
eltűntek az ördögök, ő viszont feküdt mozdulatlanul; szemét se bírta
felnyitni, hogy lássa
a hajadont, aki bejött, és meghintette, megöntözte az élet vizével. De
ismét egyszeriben megszabadult minden fájdalmától, épnek, egészségesnek
érezte magát,
mint aki álmából ébred, s amint kinyitotta a szemét, ott állt mellette a
leány, hófehér volt, és mint a fényes nap, olyan szép.
– Kelj fel – mondta a leány
– és suhints kardoddal hármat a lépcső fölött, akkor minden szabad lesz.
Mikor
ezt is megtette a királyfi, az egész kastély megszabadult a varázstól, a
hajadon pedig gazdag királylány
volt. Jöttek a szolgák és jelentették, hogy a nagyteremben az asztal
már étellel-itallal meg van terítve. Akkor asztalhoz ültek, ettek-ittak,
este pedig megünnepelték a lakodalmat nagy vigalomban.
Forrás: Barcza Katalin - Tisztamese, Az évkör meséi
.jpg)
