Márai Sándor - Hangolnak

Reggel, még félálomban, hallom, amint a nyitott ablak

mögött, künn a világban, hangolnak. Kis hangok ezek: egy

cincogás, egy pikula rekedt böffenése, egy érchúr önfeledt

vijjogása. Valaki játszik e hangszereken, szórakozottan,

mellékesen, egy ujjal. O, kezdik már, gondolom boldogan,

félálomban. Hangolnak.

Márai Sándor - Négy évszak

Krámer György - A táncról

A tánc valami, ami szavakkal nehezen megfogalmazható, valami, ami érzelmes és érzéki, közöl, noha nem beszél, kérdez, miközben szavai nincsenek. Néha megráz, felkavar, néha meghökkent, amikor a fizika törvényeit meghazudtolni látszik. Néha gyönyörködtet csupán. Anyaga az emberi test, de eredője mindig az emberi lélek, és mindig az emberi lélek felé irányul.
Minden ember életében jelen van a tánc, mindenki táncol valahogy.
Krámer György

Jónás Tamás - Senki sem árva

Gondos az Isten. A csillagokat ki-kihordja az égre.
Festi az ég alját, feketét szelídít puha kékre.
Szép nap ez. Ülnek a fák a tavaszban, a nyárban.
Szív, szem, kéz! Társat keresünk valahányan.
Lassul a fény, beleolvad a szembe. S könny, ha kicsordul.
Jó kacagás ez, nem szomorúság. Látszik a béke:
kék lufi-hadsereg érkezik és pukkad ki a szívben.
Mézmeleg édességétől elalélnak a földön, a vízen.
Csók a családnak, s jó sütemény a barátnak.
Tárd szét két karodat! Verdess! Ma kinőnek a szárnyak!

Szabó Lőrinc - Szél hozott, szél visz el

Köd előttem, köd mögöttem,
isten tudja, honnan jöttem,
szél hozott, szél visz el,
minek kérdjem: mért visz el?

Sose néztem, merre jártam,
a felhőkből kiabáltam,
erdő jött: jaj, be szép!
-megcibáltam üstökét.

Jött az erdő: nekivágtam,
a bozótban őzet láttam,
kergettem, ott maradt,
cirógattam, elszaladt.

Ha elszaladt, hadd szaladjon,
csak szeretőm megmaradjon,
szeretőm a titok,
ő se tudja, ki vagyok.

Isten tudja, honnan jöttem,
köd előttem, köd mögöttem,
szél hozott, szél visz el,
bolond kérdi, mért visz el?

Radnóti Miklós - Száll a tavasz

 

Előhang az Eclogákhoz

Csúszik a jég a folyón, foltosra sötétül a part is,
olvad a hó, a nyulak meg az őzek lábanyomán már
kis pocsolyákban a nap csecsemőnyi sugára lubickol.
Száll a tavasz kibomolt hajjal, heverő hegyek ormán,
tárnák mélyein és a vakondok túrta lyukakban,
fák gyökerén fut, a rügy gyöngéd hónalja tövében,
s csiklandós levelek szárán pihen és tovaszáguld.
S szerte a réten, a domb fodrán, fodros tavakon kék

lánggal lobban az ég.

(részlet)

Hajnal Anna - Tavaszi himnusz

Tágul a fény édes köre,
délben az árnyék rövidül,
egyre élőbb mosoly süt rám
mind áttetszőbb napok mögül,
ragyogás, ki az éjszakán
is átsütsz, úrnő, égi lány,
hogy aludtad át télidőd
a kemény, fagyos nyoszolyán?...

Sík Sándor - A titok

XXIII. A második születésről
 
Szűk ösvényen magamban járok.
Jobbról árok, balról is árok. 

Ködben és porban, fázva, félve,
Járok, didergek sok-sok éve. 

Világtalan vakon születtem,
De már tudtam, hogy látni lettem. 

Amikor még csak félig voltam,
Az egész életet daloltam. 

Sárban jártam, sivár sötétben,
Keserű könnycsepp volt az étkem. 

Százszor elestem, százszor keltem,
Sótlan kenyerem sírva szeltem. 

És didergőn, sírón, rekedten,
Én akkor is csak énekeltem.

Tudtam, hogy egyszer odaérek,
Hogy egyszer enyém lesz az Élet. 

Elalszanak a csalfa lángok,
És megölelem a világot.

Hogy egyszer, egy hívatlan esten,
Megszületik bennem az Isten. 

S amért az ösvényt végigjártam,
És meg nem álltam, sose álltam, 

S ha rongyosan, ha megtiportan,
Mindig az Egészet daloltam, 

Himnusza lettem tűznek, fénynek:
Éneklő tűz és tűzi ének. 

Sík Sándor - A titok

Weöres Sándor - Két hajnali himnusz - Áhitat

Szűz rózsákkal kél a hajnal...
égő szívvel, dalos ajkkal
üdvözöllek, Alkotóm!
Mint az anyjából a gyermek,
im a dolgok is kikelnek
durva, mély árny-burkaikból,
hogy színnel köszöntsenek.

Égi Hűség! Gyönyörűség!
Te legtisztább Célszerűség!
Te egyetlen Bizonyos!
Nem szerencsét s üdvösséget
kérek Tőled: Bölcsességed
tudja, mért teremtett és ha
tűzre vetsz is, áldalak.

Fönntartóm, add, hogy ne kelljen
elrúgnom, mi aljas bennem,
magamat csonkítanom:
virradatnak ékessége,
megbontatlan teljessége,
oldd föl bennem éjszakámnak
áldatlan salakjait.

Piros ajkkal, énekekkel,
szép orcával jő a reggel.
Szentlélek, köszöntelek!
Hadd legyek Kezedbe csésze,
melynek kemény, tiszta széle
visszfénnyel köszönti reggel
ős-szülőjét, a Napot.

Ellen Niit - Azt hittem

Én azt hittem, hogy mindig kék,
ragyogó tükör a tenger,
s hogy rejtett aranyszemecskék
kincsével tele az ember. 

Hogy járva a tengert, szembe kell
szállni merészen a széllel,
s akkor a hajós csodákra lel,
az idő nagy titkokat érlel. 

Szálltam hát, Végtelen, feléd:
hullámok pörölye paskolt.
Ég s víz határa s a tengerfenék
derengett: messzi, deres folt. 

S akkor megtudtam, hogy csak néha,
nagyritkán kék a tenger,
és hogy üres és szürke, még ha
csillog is sokszor, az ember. 

Láttam földet, hol nincs tó, se folyó-
por és rög, semmi más:
nincs aranyszem a porban, melyből ott
gyúrják az ember fiát. 

De tudtam: Nincs szebb feladat,
mint vágyva előre törni:
keresni, kutatni, hol rejlik a mag,
s szeretni, és gyűlölni. 

És látni, hogy néha szürke homályon,
átragyog kéken a tenger,
s tudni: tisztább öröm nincs a világon
mint az, ha ember az ember. 

Fordította: Képes Géza

Komáromi János - Itt-ott

suhogó fenyők őrzik a titkot

ki járt erre

ki tűnt el itt-ott

ki hagyott nyomokat

a zöldellő fák alatt

ki olvasztotta el

a téli nagy havakat 

suhanó felhők őrzik a titkot

merre tűnt el

ki bújt el itt-ott

merre vitte a tél szelét

vizek felett

merre kergette

a téli nagy hideget

simogató fények őrzik a titkot

honnan érkezett

ki tűnt fel itt-ott

ki fakasztott a fákon

pattanó rügyeket

ki súgta meg nekünk

az élet újjá született 

Komáromi János: Elrejtett szavak