Katona Klári - Talán

Hol kezdődik a világ
hol az Ég a Földnek titkon játszótársa
hol rádsimul a végtelen varázsa
a szíved arra küld, szaladnál, repülnél
megrebbent százszor a szárnyad
mégsem mentél
most megszívlelnél minden szót
csak lehetnél csodalény
lennél sas tártszárnyú, bármi
csak ott légy, a világ tetején
de hétköznapnak küszöbén
megbotlasz kipereg
kezedből, szívedből a vágy
 
most meglátod majd a Napot
fázós két kezével tolja el a hajnalt
megmozdulni félénk még a lábod
a félbemaradt éj bandukol,
még visszanéz,
álmod az álmommal táncol
gyengül a félsz.
kérdésedre választ kapsz,
most valóság lesz az egész
indulj, hogy érkezhess
indulj, hogy létezz
ne félj, s álmodd még
hogy 1 Istennek tenyerén
ülünk majd fehéren
s élünk majd feketén talán... 

Neked (1992)

Jojo Moyes - A zene felszabadító erejéről

 

A zene képes felszabadítani az emberben különböző dolgokat, (...) képes olyan helyekre repíteni, amelyekről még a zeneszerző sem álmodott volna.

I hadn’t realized that music could unlock things in you, could transport you to somewhere even the composer hadn’t predicted. It left an imprint in the air around you, as if you carried its remnants with you when you went.

Jojo Moyes

József Attila - Mámor

Szeretném felverni lelkem dalával
A szomorúk szívét, a világot.
Most megbocsátok annak is,
Aki bántott.
Szeretném a keblemre ölelni az
Életért küzdő, fájó rabot.
Szeretném feltámasztani,
Aki halott.

Szeretném, hogyha lassabban forogna
És végre megállna a nagy kerék.
De a legjobban szeretném,
Ha szeretnék.

És szeretnék alkotni csodásat és
Ezer gyönyörűt, szépet meg nagyot
S aztán meghalni: Mert én a
Mámor vagyok

Szilágyi Domokos - Nyár

Claude Monet - The Summer, Poppy Field

Hajadon füzek, búzabóbiták -
csupa illat és virág a világ,
csupa mosoly és csupa kedv, csupa
libegés: lányokon selyemruha -
emitt a pipacsok,
amott, az ég alatt
pisze szellő szalad,
a felhő szétszakad,
s látszik egy kék falat
égbolt - alatta terül el a nyár,
s pacsirtaszóval frissen kiabál:
- Én játszom ugyan,
de ti
vegyetek komolyan.

Szabó Magda - Sohasem

Én nem akartam sohasem.
Nekem nem olvadt ereszem,
ha március jött, s szerteszét
tördelte a szomszéd jegét.
Én nem akartam emberi
sorssal, mint hinta, lengeni
mélyből magasba s újra le;
tengerbe vágytam szüntelen:
fövénybe fúrni hátamat,
hallgatni, mint a nagy halak,
és nem bukni a fénybe fel,
és nem követni éneket,
ha lengenek a fátyolok,
ha zengenek a távolok.

Én nem akartam sohasem,
s most olvadt testtel, részegen
sodorsz sodroddal, szerelem.
Látsz ismeretlen szívemig,
forgatod fénylő csontjaim,
pörgeted súlyos súlyomat,
mosdatsz magadban, áradat,
szemem kútjába fényeket
dobsz, nyelvemre beszédeket.

Én nem akartam, szerelem,
szájadból inni sohasem,
s most tikkadt szájjal keresem
hűvös szád ízét, szerelem.
Sósszagú, zúgó felszínen
lebegve – néha – a vízen
lefele fordul a szemem,
s a némaságom keresem,
mely lenn maradt a víz alatt,
őrzik szigorú kardhalak,
s körötte hunyt szemű csigák
s fehér korallok alszanak.

Zelk Zoltán - Este

Most fogja meg vagy most engedi el
kezem az Isten?

Fodor Ákos - Jókívánság

Legyen erőd lent
hagyni, amit nincs erőd
följebb emelni.

Csepeli Szabó Béla - Üzenet

- Jó Ég,
öltöztess fénybe, tiszta esőkbe,
s én elviszem szép leveleidet kedveseinknek,
a halál kopár fekete erdeibe,
minden búvópataknak, a szomjazó fáknak,
s a riadt, megsebzett állatvilágnak,
a halaknak és a madaraknak,
s elmondom a mézgyűjtő méhek
szorgalmas seregének,
s a csüggedő emberi elméknek
és szíveknek is,
hogy verődjünk bármily rossz időhöz,
jogunk van az éltető örömhöz,
a Földhöz és a Csillagos Térhez,
a Mához és a Végtelen Jövőhöz,
s hogy a Bánat Háborús Völgyeiből
a bölcsek, a bátrak
végül is békés, jó útra találnak,
s kiáradunk az élet napfényes földi
és égi tájaira, -
mert bármilyen ördögi árnyak
állnak elénk,
mint mindig, újra és újra, ma is
az Életnek,
az élni akaróknak van igazuk
és legyőzhetetlen erejük, -
nem a halálnak!

1980
Életszomj I.-II. kötetből (1999.)

Áprily Lajos - Ködös évszak előtt

Most gyűjtsd a fényt. Magas hegyekre menj,
ahol kékebb és ragyogóbb a menny.

A lelkedet csűr-szélességre tárd
és kéve-számra szedd a napsugárt.

Azt is, amit a nap búcsúzva ont,
ha arany küllőt vet a horizont,

s ott is, hol késő délutánokon
még megragyog fémsárga lombokon.

Sietni kell. Egy nap leszáll a köd
és szűkre fogja szemhatár-köröd.

S egy éj is jön, mely csillagfényt sem ad,
s évmilliókig nem lesz sugarad.

Lesznai Anna - Furcsa mesedolgok

Ó! öröm, öröm furcsa tánc,
Melyet járnom csak úgy szabad
Ha részegre táncolom magamat.

Ó! boldogság, boldogság, furcsa ház,
Melyben laknom csak úgy lehet
Ha visszafojtom lélegzetemet.

Csend, csend különös köntösöm,
Mely vállamra csak úgy borul
Ha álmot szürcsölök óborul.

Béke, te béklyós nyoszolyám,
Melyben pihennem úgy lehet
Ha gúzsba kötözöm lelkemet.

Ó! bizalom, bolond botom,
Mely támaszt csak úgy ad nekem.
Ha ködben kapkod a két kezem.

Akarás, te táltos kenyér,
Melyből ha szelek egy karéjt
Két karaj kerekszik egy falatért.

Ó csók, ó csók, csudás gyümölcs
Csak akkor táplál s teljesít
Ha szívemnek húsába hasít.

Varázsvesszőcske életem
Keskenyke gally, törékeny ág
De véged végtelenbe vág.

Teljesedés, titkos kapu,
Melyet átlépve semmi sincs:
A kívánság, elhervadt rabbilincs.

Ó érték! drága furcsa pénz,
Mely úgy érsz csak kincset nekem,
Ha éretted eladom életem.

Tér! bűvös szőnyeg, tarka kert,
Csak addig tart, míg két kezem
S végére sohasem érkezem.

Ó idő! társam, szent folyam
Ki mindig mellettem halad
De mögöttem mégis mind elmarad.

Tündérnyílvessző: vágyutam
Ki pengve messzeségbe szállsz
Haza úgy érsz csak, ha célt találsz.

Ó szeretés, bűvös kohó
Formámat úgy váltod valóra
S úgy lesz belőlem szentelt érem,
Ha másba öntöm termő vérem,
S pazarlom magamat rosszra, jóra.

Ó én! ó én! kis csodató
Titokzatos hívogató
Örök csepp, mélységes meder
Mennyek kútját merő veder,
Mely ha magában elmerül
A mindenségben teljesül.


Lesznai Anna - Köd előttem, köd utánam (Válogatott versek)

Maczkó Edit - Vágyakozás

Szellő lennék tűző napban,
megmártóznék patakhabban,

tarka mező, lepke szárnya,
égbolt ékes szivárványa.

Virág lennék, illatfelhő,
szurok égen csillagernyő,

pillekönnyű hópelypárna,
haldoklónak puha ágya,

hajléktalan menedéke,
háborúra világbéke.

Reményik Sándor - Férfi-erdő

Eltűnt az üde smaragdragyogás,
A lomb sűrűbb, sötétebb.
Április ment,
Május nyomába lépett,
És közeleg a nyár.
Az ifjú erdő komoly férfi már.

Összeborult a lomb,
Mélyzöld kupola lett.
Visszhangoz töprengő kérdéseket,
És önmagának harsogva felel.
A vihart addig nem engedi el,
Míg búgó hangon meg nem áldja őt.

A fák: keményderekú gondolatok,
Az ősi földből szívnak őserőt.
Koronájukat égnek emelik.
Ha van Isten, ha nincs:
Mindegy nekik.
Mert nekik `úgy kell élni,` mintha volna!

Viharban, csendben rájok lehajolna.
Mert nekik `nőni kell` -
És nőni - csak az ég felé lehet.

Eltűnt az ifjú smaragdragyogás,
Sötétebb lett a lomb.
Amit harsogva mond:
Riadó, érces, telthangú beszéd,
Meggondolt felelet.
Vagy ünnepélyes, komor hallgatás.
Az erdő férfi lett.

Fecske Csaba - Nyári képek

    A dombon néhány hallgatag,
    csenevész borókabokor.
    Közöttük kecskék legelnek:
    szakállukon megül a por.

    Aranyba fordul már a búza,
    telt kalászú bennük a remény.
    Tarkállik pipacs, imola:
    napfény-írta sok szép költemény.

    Kár egy könnycsepp, gördül
    hegyek mögé a Nap.
    A vízen fecskeszárnnyal ejt
    sebet az alkonyat.

    Mintha csak álmában kondulna
    úgy szólal meg este a harang,
    s mint pitypang pihéje száll, lebeg
    az alélt falu fölött a hang.

Váci Mihály - Gerle-szemű

A két szemem ámuló ég lett,
ha a földeken követtem a lépted.
Amerre te mentél, újra dalolt a kalász,
a tarlókon, a sziken enyhült a parázs.
És ha a városok füstlombja alatt
mentem veled én, utcabozótokat
áttörve utánad, a paloták tömött
sorai tőled kaptak fényt, örömöt.
Te drága, te szép, a tornyok imádtak.
Teneked dudorásztak a komoly gyárak.
Bánya a mélyben érted dobogott,
érted aléltak a sínkanyarok.
Patak-nevetésű! Te gerle-szemű!
Zokogó állam alá szorított hegedű!

Weöres Sándor - A társ

Keverd a szíved
napsugár közé,
készíts belőle
lángvirágot,
s aki a földön
mellén viseli
és hevét kibírja,
ő a párod.

Csepeli Szabó Béla - Míg vacsorázom...

A teraszon
esőutáni illattal kevert,
szellővel átszőtt félhomály
szelíd esti békéje leng,
s szőlőcukortól részeg méheket
kavart körém a nyári kert.

Előttem,
a megterített asztalon,
ropogós félbarna kenyér,
egy szép szelet sajt, só, paradicsom,
s egy öblös kis pohárban
néhány korty könnyű, tiszta bor
szerény pompája lángol...

Ó, milyen jó is így elüldögélni
el-elmerengve, önfeledten,
egyedül,
a zajló forgatagtól távol,
egy fecsegő, lármás társaságban
eltöltött hosszú nap után:

Lám, lám,
míg teraszom félhomályán
bölcsen, derűsen, szótlanul
elfogyasztom, szerény vacsorám,
nem járatom hiába -
a szám.

Népszava, 1981. június 21. vasárnap