A városra árnyék hajolt,
szél suhogott a tájon,
s egy dombtetőn feltűnt a Hold,
mint fénylő égi lábnyom.
Te léptél ki az ég alól,
a lágy, szelíd folyónál,
s zúgni kezdett a nyárfasor,
mint felszikrázó oltár.
Mélytitkú nyári este volt,
a nyárfák rád hajoltak,
s szívemre táncolt át a Hold,
hogy sarudat leoldtad,
majd szoknyád szállt fel csendesen,
mint kékfelhőjű alkony,
s te fellobogtál meztelen
egy fél percre a parton,
s már úsztál is a hűs folyón,
szép barna test, lebegve,
széttárt karokkal, villogón
mint életem keresztje,
s én úgy éreztem elveszek
a meleg, buja tájban,
ha láztól perzselt testemet
nem szegzi rád
a vágyam...
Mélytitkú nyári este volt,
hajad sötéten, mélyen,
hullámzó csípődig lefolyt,
s széjjel terült a szélben,
azóta csak Így látlak én,
tiszta lábadhoz hullva:
álltál a part gyenge füvén
hajad sátrába bújva,
álltál és állsz szívem felett,
magadhoz vonva arcom,
s én átölelem térdedet,
a lágy, vízmosta parton.
A városra árnyék hajolt,
szél suhog át a tájon,
s egy dombtetőn úgy ég a Hold,
mint titkos, égi
lábnyom...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése