a gyönge ködpihékkel koszorús eget
a korai bárányfelhők hűséges nyájait;
fennen hirdetik ők, hogy elfutott az éj,
szétlebbennek és tág utat mutatnak
az első sugaraknak.
Szeretem a boldog útszéli füveket,
a nyújtózkodó fákat,
álmosan ébredő házakat
s a korán-kelő embereket;
arcukon a hajnal újjanyomával
olyan tiszták ők, mint ünneplő gyermekek,
s oly erősek is, hogy puszta kézzel
lebírhatják a páncélos világot.
Szemükkel összenéz az ég
s szétvonja kárpitját fejük fölött,
fényes fogaik közt frissen száll a lehellet
s gyöngy-párában füröszti arcukat.
Ha megszólalnak, gondolataikkal
egyszerre csendül meg a levegő,
és hangjuk tiszta hárfa-dallamában
úgy villan fel ilyenkor a derű,
mint hajnal a harmatcseppeken,
kik délre az arany napba utaznak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése