József Attila - Flóra

1. Hexaméterek

 

Roskad a kásás hó, cseperészget a bádogeresz már,

elfeketült kupacokban a jég elalél, tovatűnik,

buggyan a lé, a csatorna felé fodorul, csereg, árad.

Illan a könnyü derű, belereszket az égi magasság

s boldog vágy veti ingét pírral a reggeli tájra.

Látod, mennyire, félve-ocsúdva szeretlek, Flóra!

E csevegő szép olvadozásban a gyászt a szivemről,

mint sebről a kötést, te leoldtad - ujra bizsergek.

Szól örökös neved árja, törékeny báju verőfény,

és beleborzongok, látván, hogy nélküled éltem.

2. Rejtelmek

Rejtelmek ha zengenek,

őrt állok, mint mesékbe’.

Bebujtattál engemet

talpig nehéz hűségbe.

Szól a szellő, szól a víz,

elpirulsz, ha megérted.

Szól a szem és szól a szív,

folyamodnak teérted.

Én is írom énekem:

ha már szeretlek téged,

tedd könnyüvé énnekem

ezt a nehéz hűséget.

3. Már két milliárd

Már két milliárd ember kötöz itt,

hogy belőlem hű állatuk legyen.

De világuktól délre költözik

a szép jóság s a szelid érzelem.

Mindenségüket tartani a fénybe,

mint orvos, ha néz az üvegedénybe,

már nem tudom, megadom magam kényre,

ha nem segítesz nékem, szerelem.

Ugy kellesz, mint a parasztnak a föld,

a csendes eső és a tiszta nap.

Ugy kellesz, mint a növénynek a zöld,

hogy levelei kiviruljanak.

Ugy kellesz, mint a dolgos tömegeknek,

kik daccal s tehetetlenül remegnek,

mert kínjukból jövőnk nem született meg,

munka, szabadság, kenyér s jószavak.

Ugy kellesz nekem Flóra, mint falun

villanyfény, kőház, iskolák, kutak;

mint gyermekeknek játék, oltalom,

munkásoknak emberi öntudat.

Mint minta, mint az erény a szegénybe,

s ez össze-vissza kusza szövevénybe,

társadalmunkba, elme kell, nagy fénybe’,

mely igazodni magára mutat.

4. Buzgóság

Ha olyan buzgó volnék, mint szerelmes

s megbékülne e háborús család,

az emberek, keresném engedelmes

szívvel

az örökös ifjuság italát.

Nehezülök már, lelkem akkor boldog,

ha pírban zöldel a fiatal ág -

bár búcsút int nekem... E fura dolgot

űzném,

az örökös ifjuság italát.

Fecseghetnének nyelves tudományok -

mind pártfogolna, ki szivébe lát:

legalább keressem, amire vágyok,

bár nincs,

az örökös ifjuság italát.

5. Megméressél!

Már nem képzelt ház üres telken,

csinosodik, épül a lelkem,

mivel az árnyakkal betelten

a nők között Flórára leltem.

Ő a mezőn a harmatosság,

kétes létben a bizonyosság,

lábai kígyóim tapossák,

gondjaim mosolyai mossák.

Ízét adja a tiszta víznek,

száját adja a tiszta íznek,

hazaszólít, amikor űznek,

szemében csikó legelészget.

Ő az okmány, kivel a kellem

a porráomlás ellen, a szellem

az ólálkodó semmi ellen

szól, pöröl szorongó szerelmem.

Érdekeimből megértettél,

bátorrá vakmerőből tettél,

kínlódtál, amig nem szerettél,

egész világom ege lettél, -

hát dícsértessél s hirdettessél,

minden korokon át szeressél

s nehogy bárkiben alább essél

mindig, mindenütt megméressél!

1937. február-március