Így hát amikor az öreg személyesen feltette a kérdést, mi az, amit igazán szeretnék, őszintébb válasszal rukkoltam elő.
- Azt szeretném, ha maradandó élményben lenne részem Istennel
kapcsolatban - mondtam neki. - Néha úgy érzem, felfogtam a világunk
isteni természetét, de a kicsinyes vágyaim és félelmeim közbeszólnak és
elvesztem ezt az érzést. Szeretnék állandó jelleggel Isten közelében
lenni. De nem akarok remeteként élni és nem akarom teljesen feladni a
világi gyönyöröket. Azt hiszem, arra akarok rájönni, hogyan tudnék ebben
a világban élni és élvezni az általa nyújtott örömöket, ugyanakkor
hogyan tudnám Istennek szentelni magam.
Ketut azt felelte, hogy egy képpel tudja megválaszolni a kérdésemet. Egy
vázlatot mutatott, amit egyszer meditáció közben rajzolt. A kép egy
hermafrodita embert ábrázolt, aki kezeit imádságra kulcsolja. A
figurának nem volt feje, viszont négy lába volt. A feje helyén
páfrányokból és virágokból álló dús lombkorona volt látható, a szíve
felett pedig egy parányi mosolygó arcocska díszelgett.
- Hogy meglelje az áhított egyensúlyt - magyarázta Ketut a tolmács
segítségével -, ilyennek kell lennie. Mintha nem is két lábbal, de
néggyel állna a földön. Akkor stabilan lerögzíti magát. Ezentúl ne a
fejével próbálja megérteni a világot, hanem a szívével. Ily módon
megismerheti Istent.
