Minden út egyforma: sehova sem vezet. Az ösvények a bozótba vezetnek, vagy azon keresztül haladnak. Saját életemben hosszú-hosszú utakat tettem meg, mégsem vagyok sehol. Van ennek az útnak szíve? Ha igen, akkor az út jó, de ha nem, akkor haszontalan. Egyik sem vezet sehová, de míg az egyik szívvel rendelkezik, a másik nem. Az egyiken az ember örömmel utazik, és amíg az utat követi, eggyé olvad vele. Ha a másikat választja, elátkozza az életét. Az egyik út erőssé tesz, a másik legyöngít.
Szeme a rácsok futásába veszve
úgy kimerűlt, hogy már semmit se lát.
Ugy érzi, mintha rács ezernyi lenne
s ezer rács mögött nem lenne világ.
Puha lépte acéllá tömörűl
s a legparányibb körbe fogva jár:
az erő tánca ez egy pont körűl,
melyben egy ájúlt, nagy akarat áll.
Csak néha fut fel a pupilla néma
függönye. Ekkor egy kép beszökik,
átvillan a feszült tagokon és a
szívbe ér - és ott megszünik.
Szabó Lőrinc fordítása
A párduc a párizsi állatkertben
A vonuló rácsoktól pillantása
oly fáradt, hogy már nem fog semmit át.
Úgy látja: ez az ezer rács világa,
s az ezer rács mögött nincsen világ.
Puha járás, rugalmas, ernyedetlen,
a legeslegkisebb kört rója csak:
erőtánc ez a pont körül, amelyben
kábultan áll egy roppant akarat.
Csak néha megy föl némán a pupillák
függönye. Ekkor egy kép belehull,
a tagok megfeszült csöndjén süvít át,
s a szívben elhal szótalanul.
Eörsi István fordítása
~ o ~ o ~ o ~
Im Jardin des Plantes, Paris
Sein Blick ist vom Vorübergehn der Stäbe
so müd geworden, daß er nichts mehr hält.
Ihm ist, als ob es tausend Stäbe gäbe
und hinter tausend Stäben keine Welt.
Der weiche Gang geschmeidig starker Schritte,
der sich im allerkleinsten Kreise dreht,
ist wie ein Tanz von Kraft um eine Mitte,
in der betäubt ein großer Wille steht.
Nur manchmal schiebt der Vorhang der Pupille
sich lautlos auf --. Dann geht ein Bild hinein,
geht durch der Glieder angespannte Stille --
und hört im Herzen auf zu sein.
Mindig túl messzire kell mennünk ahhoz, hogy megtudjuk, milyen messzire mehetünk.
Mit gondol a golyó? A modellek válság
Akkor tanultam meg, hogy hálásnak kell lenni a nehézségekért, mert csak ekkor válik „vérré” bennünk megannyi tudás. Ott, egy neurotikus pillanatomban éltem át, hogy a türelem vagy a kitartás, amiket a buddhisták „fő erényekként” tanítanak, valójában hatalmas erők! Mennyit olvastam ezekről, de sose jelentettek többet szép szavaknál! Ha nem sodródom elviselhetetlennek tűnő nehézségekbe, ezek az erők számomra pusztán szavak maradtak volna, mert nem lettem volna rákényszerítve, hogy használjam őket. Az erő egyre erősebb attól, ha használjuk; ha parlagon hever, csak elvont fogalom számunkra.
