Sík Sándor - Októberi rózsák

Piroslanak az októberi rózsák,

Széltől, madártól zsongnak a fakó fák,

A szökőkút csorog, akár a jóság.

Bennem is, bennem is, félénk dallamok

Borzolgatják a lomha őszi prózát.

Elálldogálok egy árvácska-ágynál.

Mondd, árva szívem, merre, mire vágynál?

Mi az a dallam, ami benned vájkál?

Messze van, messze van, minden messze van,

Az is ami volt, az is amit várnál.

Nézel az égre? Az a piros felleg

Immár csak emlék: nap-vissza-lehellet!

Ülj meg a békés szomorúfűz mellett.

Békesség, békesség, békés öregek

Bölcsek mosolya, immáron az illet.

Pereg a levél és pereg az óra.

Jön a november, a dér meg a bóra.

Jobb lesz, gondolj a decemberi hóra.

Neked is, neked is, holnap, úgy lehet,

Neked is fúvatnak takarodóra.

Hadd fúvassanak! Tudom, az is szép lesz!

Érett sziromnak lelengeni édes.

De míg bennem a dal fecskéje fészkes,

Hadd szálljon, - hadd fájjon: a tearózsát

Idesimítom ajkam melegéhez.

Solymos József - És a fák is elalszanak

Farkas napján, október 31-én, a falu népe kidöntött egy öreg fát, mert úgy tartották, ezen a napon elalszanak a fák, és az alvó fa sem fájdalmat nem érez, sem vért nem hullajt.

Addigra a fának le kellett csupaszodnia, meg kellett szabadulnia díszeitől, hogy megélhesse az átváltozást, a halált, hogy majd átadja magát a természet törvényének, az entrópiának, a felbomlásnak, és elemeire hullva újfent beépüljön a körforgásba, csatlakozva az egészhez.

E folytonosságot a régiek úgy fejezték ki, hogy még aznap új fát ültettek. Mert a lényeg a folyamat, amely nem más, mint az élet, az pedig örök, halhatatlan és végtelen.

Csepeli Szabó Béla - Ceruzám őszi lombja

- Ha sárga árnyék dől a tájra -

Én nem hősködöm. Ma is félve

bámulok fel a messzeségbe,

ha sárga árnyék dől a tájra,

s meztelen erdő fut a télbe.

Ősz van. Mint kint a barna fákon,

aranylomb zizzen ceruzámon,

zúg csendesen,

s napfényre szomjas szívemen,

végig suhint a - félelem.

Félek. Ha bűn ez - oldjatok fel,

hiszen az ember attól ember,

hogy szembeszáll a félelemmel,

s újra, s újra legyőzve azt

bárha ezerszer belereszket,

küzd, énekel, asszonyt ölelget,

s új tavaszt bont ki, új tavaszt...

Így volt és így van. Mért tagadnám?

Ha sárga árnyék dől a tájra,

én is mindig elsápadok,

de azért halkan dudorászva

jól elvégzem az őszi szántást

és földbe vetem a magot...

 

Életszomj I.-II. kötetből (1999.)

 

Radnóti Miklós - Kis nyelvtan

Én én vagyok magamnak

s néked én te vagyok,

s te én vagy magadnak,

két külön hatalom.

S ketten mi vagyunk.

De csak ha vállalom.

 

Fodor Ákos - Metaoptika

Nagyon figyelj, mert a világot
teszed is azzá, aminek látod.

Müller Péter - A szeretetről és az időről

A szeretet nem ismeri a múlt időt.

Weöres Sándor - Énhasadás

Utcasarkon
várok rám,
félórája
is van tán.

Ám értelmem
fölragyog
Nem jövök, mert
itt vagyok.

 

Weöres Sándor - Mi volnék?

Tűzben fa parazsa volnék,
Vízben puha moha volnék,
Szélben jegenyefa volnék,
Földön apám fia volnék.

 

The four elements

Embers of wood in fire I’d be–
Soft moss on stones in ponds I’d be– 
Swaying poplar in wind I’d be–
On Earth my father’s son I’d be–

Makkai, Adam; Morse, Donald E.

Forrás

 

Kányádi Sándor - Mit akar az eső

Mit akar az eső nékem elmondani, mit akarhat?

Cseppjei az ablakdeszkán, mint a könnyek, úgy csorognak.

A csizmám is szertemállott, és nagy a sár az utcákon,

Itt van a tél nemsokára, s nincs egy jó meleg kabátom.

 

Mit akar a gyertya nékem elmondani, mit akarhat?

Csak pislákol, fogy a faggya, nemsokára csonkká olvad.

Magam is csak pillogatok, mint a fogyó gyertyaszálam,

nemsokára ellobbanok itt a héder homályában.

 

Mit akar az óra nékem elmondani, mit akarhat,

az ő sárga számlapjával és amikor nagyot kongat?

Csak egy kigondolt szerkezet, élettelen, lelke sincsen.

Üt akarva-akaratlan, óránként előbbre biccen.

 

Mit akar az élet nékem elmondani, mit akarhat?

Idő előtt megöregszem, ifjúságom múlik, hervad.

Éhezések, lenyelt könnyek, ökölre borult alvások,

ölni napra-nap a földit, és várni a másvilágot.

 

erdélyi jiddis népdal – Kányádi Sándor fordítása

Szabó T. Anna - Azt mondjuk: tűz

Azt mondjuk: hús. Pedig a húsodat

nem ismerem. Nincsen hozzá közöm.

Csak véres, rejtett, romlandó anyag.

 

Azt mondjuk: csont. Bújok, tapogatom:

tudom a tökéletes szerkezet

ízelt mozgását, de mégsem te vagy.

 

Azt mondjuk: szem. Az ajkaimmal érzem

rezgő mozgását szemhéjad alatt.

 

A szád belseje, finom, rózsaszín

selymességeid, ahol lüktető

meleged lángja átsejlik a hártyán,

örvényes köldököd, lábujjaid

közén a titkos völgyek, füled spirális

ösvényei, a kulcscsont és a váll

közötti bölcső, ahol illatodban

alhatom, harapnivaló izmaid,

forróságod, izgalmad, markolásod,

a friss verejték bódító szagától

megvadult ölelésed – nem te vagy.

 

Eleven láng vagy! Csontból, húsból, vérből

előlobogsz, romolhatatlanul,

a mozgás vagy, a legfőbb mozgató,

és csak fészekként használod a tested,

a testemet, hogy továbblökd magad,

éljen a semmi is, és égig ég,

éltet, betölt, és már forrása sincs –

 

azt mondjuk: tűz, és azt érezzük: éget.

 

Elhagy kötetből (2006)

Forrás 

Szabó T. Anna - A mai nap

 

 1.

 

Képzeld, mi történt. Kora délelőtt,

amint utaztam új lakást keresni,

és azon tűnődtem, hogyan tovább,

míg üres szemmel bámultam a boltok

januári, kopott kirakatát,

és annyi minden eszembe jutott –

 

hirtelen tényleg csak a semmit láttam:

a házak közül épp kirobogott

a villamos, a hídra ráfutott,

s a megszokott szép tágasság helyett

köd várt a láthatatlan víz felett –

döbbenten álltam.

 

Köd mindenütt: a szorongás maga

ez a szűk, hideg, fehér éjszaka;

éreztem, hogy most ez az életem:

hogy gyorsan megy, de nem én vezetem,

hogy megtörténik, de mégsem velem,

hogy ott a látvány, s mégsem láthatom,

hogy sínen megyek, biztos járaton,

de hídon: földön, vízen, levegőben,

és felhőben is, mint a repülőben,

s a valóságnak nincs egyéb jele,

mint kezemben a korlát hidege.

Két hosszú perc, míg újra volt mit látni.

És most úgy érzem, megtörténhet bármi.

 

2.

 

Hogy folyt a könnyem! Nem tudtam, mi van,

csak feküdtem alattad boldogan.

Egy másik város, egy régi lakás.

És ezután már soha semmi más.

 

Elvesztettem, de megtaláltalak.

Csak azt vesztettem el, mi megmarad.

Nem az ég nyílt meg, hanem az ölem.

Jöttél az úton, indultál velem.

 

3.

 

Levágott hajad sepregetem össze.

Tizenhat éve együtt. Hány helyen.

Terek, lakások. Nézegetem: őszül.

Jaj, életem.

 

Szemétlapátra. Hogy lehet kidobni?

Inkább szálanként összegyűjteném.

Jó, tudom: soha semmit se dobok ki.

De hát: enyém!

 

Fenyőtűk közte. Nyáron napraforgó

pöndör szirmai. Hogy hull minden el.

Forog a föld is velünk, körbe-körbe.

Nem érdekel.

 

4.

 

Nem érdekel csak a nyakad, a vállad.

Ahogy megyünk egy téli hídon át,

összefogódzva. Ahogy hazavárlak.

Csak vándor hordja hátán otthonát.

 

Nem érdekel, hogy hol leszünk, csak együtt.

A csupasz padlón, széken, asztalon.

Én nem akarok igazán, csak egyet,

azt nagyon.

 

5.

 

Képzeld, mi történt. Érzem, hogy öregszem.

Házunk a várunk, így gondolkozom.

Pedig nem kősziklára építettünk,

hanem utazunk, egymás melegében,

a ködös hídon, egy villamoson.

 

És azt érzem, hogy megtörténhet bármi,

mint akkor, ott, az első éjjelen.

Pedig csak sín visz. Köd van. Ki kell várni.

Ahova te mész, oda jöjj velem. 

 

Elhagy kötetből (2006)

Forrás: Liter@ 

Rumi - Azért jöttem...

 

Azért jöttem, hogy kirángassalak magadból, és a szívembe vegyelek. Azért jöttem, hogy eddig ismeretlen szépséget hozzak neked, és felemeljelek, akár egy égbe szálló ima.

 

I have come to drag you out of yourself, and take you in my heart. I have come to bring out the beauty you never knew you had and lift you like a prayer to the sky.

 

Rumi

A csodákról és a természetről

 

A csodák nem a természetnek mondanak ellent,

hanem csak annak, amit ma a természetről tudunk.

Szent Ágoston(?)

Csányi Vilmos - Az élet gyönyörűségéről

 .

. . édes gyönyörűség . .

- Megtaláltad az élet értelmét?

- Nincs neki (...). Csak gyönyörűsége.

 

Csányi Vilmos - Kisfiam, Ikarosz 367.o.

 

Torjay Attila - Jó éjt

Landy-Gyebnár Mónika - egy Lyrida meteor 2018. április 22-én

 

Bealkonyult s látod

ide simul a végtelen
ma este megint,
körbevesz, megérint
a hatalmas világ
és nem fejti meg értelem.
Hát feküdj le - jó északát!

 

Kosztolányi Dezső - Őszi reggeli

Ezt hozta az ősz. Hűs gyümölcsöket
üvegtálon. Nehéz, sötét-smaragd
szőlőt, hatalmas, jáspisfényü körtét,
megannyi dús, tündöklő ékszerét.
Vízcsöpp iramlik egy kövér bogyóról,
és elgurul, akár a brilliáns.

Részlet

Zelk Zoltán - A boldogság

A boldogság, az bársony,
ölébe vesz, elaltat,
ringat, és sose faggat.

Az öröm gidalábon
ugrik a lány nyomába –
a bánat mindig sánta.

Nem járok már bicegve,
ugrálok kecskelábon –
az út alattam bársony!

 

Zelk Zoltán

Jane Austen - A belső hangról

Senki más nem lehet olyan jó vezérünk, mint az a hang, amely önmagunkban szól: csak oda kell figyelni.

Jane Austen - A mansfieldi kastély

 

Petőfi Sándor - Lennék én folyóvíz...

 

Lennék én folyóvíz,
Hegyi folyam árja,
Ki darabos utját
Sziklák között járja...
De csak úgy, ha szeretőm
Kis halacska volna,
Habjaimban úszna föl s le
Vígan lubickolva.

Lennék vad erdő a
Folyó két oldalán,
Fergetegekkel a
Harcot kiállanám...
De csak úgy, ha szeretőm
Kis madárka volna,
Bennem ütne fészket és ott
Ágamon dalolna.

Lennék váromladék
A hegy legtetején,
Bús pusztulásomat
Venném csak könnyedén...
De csak úgy, ha szeretőm
Ott a repkény volna,
Elnyuló zöld karjaival
Homlokomra folyna.

Lennék kicsiny kunyhó
A rejtett völgybe' lenn,
Eső-vágta sebbel
Szalmafödelemen...
De csak úgy, ha szeretőm
Bennem a tűz volna,
Tűzhelyemen lassacskán, de
Nyájasan lobogna.

Lennék felhődarab,
Összetépett zászló,
A vadontáj fölött
Fáradtan megálló...
De csak úgy, ha szeretőm
Az alkonyat volna,
Búshalovány arcom körül
Pirosan ragyogna.

Szalonta, 1847. június 1-10.