Felkelt immár a szél, kedvesem
s hív minket a csónak.
Most már ne próbálgassuk az életet
Hanem éljünk is hivő tudással.
Bíborlilák az algák a barlangok mélyén
s meglátod, hűs lesz a szellő a vizen.
Ésszel felfogni semmit sem lehet és mindent kell.
Higgyünk a szélben s a világmindenségnek
bölcs őrületében.
Senki sem mondhat többet, mint azt, hogy:
Szeretlek.
Hosszúk voltak a magányos éjjelek,
hosszúk az évszakok:
De most már a rosszat felejtsük.
Így átlényegül bennünk létünk ösztöne,
Időtlenné válik az idő és
határtalanná a térnek végessége.
Higgyünk már magunkban.
Nézzük az angyalian és istentelenül szép
és megmagyarázhatatlan,
elkárhozott,
de mégis boldogító világot.
Felmagasztosul bennünk a mindenség tér-evő tengere
s lesz fényes tér-erő.
Fülünkbe súgja az igazak igazát
és minden dolognak lényegét
és megtanuljuk a csöndet,
a zúgást,
a viharban állást
és biztonságosan tekintünk egymásra.
És akkor egy perc alatt többet tudunk
mint a világnak suta kétkedői,
mert a parttalanból szállunk vissza
a sejtelem nélkül élő földi lakosok felé.
