Weöres Sándor - Ki minek gondol, az vagyok annak...

Perspektíva

Ki minek gondol, az vagyok annak...
Mért gondolsz különc rokontalannak?
Jelet látsz gyűlni a homlokomra:
Te vagy magad, ki e jelet vonja.

S vigyázz hogy fénybe vagy árnyba játszik,
Mert fénye-árnya terád sugárzik.
Ítélsz rólam, mint bölcsről, badarról:
Rajtam látsz törvényt sajátmagadról.

Okosnak nézel? Hát bízd magad rám.
Bolondnak nézel? Csörög a sapkám.
Ha lónak gondolsz, hátamra ülhetsz;
Ha oroszlánnak, nem menekülhetsz.

Szemem tavában magadat látod:
Mint tükröd, vagyok leghűbb barátod.

József Attila, Sebő Ferenc - Rejtelmek

Rejtelmek ha zengenek,
Őrt állok, mint mesékbe'.
Bebujtattál engemet
talpig nehéz hűségbe.

Szól a szellő, szól a víz,
elpirulsz, ha megérted.
Szól a szem és szól a szív,
folyamodnak teérted.

Én is írom énekem:
ha már szeretlek téged,
tedd könnyüvé énnekem
ezt a nehéz hűséget.

Szergej Jeszenyin - Bokraink közt

James Christensen - Portrait with Red Berries

Bokraink közt már az ősz barangol,
kóró lett a fényes laboda.
Zizegő, szép zabkéve-hajadról
nem álmodom többé már soha.

Arcod haván bogyók bíbor vére -
szép voltál, te kedves, illanó!
Szelíd, mint az alkony puha fénye,
s fehéren sugárzó, mint a hó.

Szemed magvai kihulltak régen,
neved, a törékeny, messze szállt.
Gyűrött sálam őrzi már csak híven
fehér kezed hársméz-illatát.

Amikor a háztetőn a hajnal
macskamódra, lustán lépeget,
emlegetnek tűnődő szavakkal
vízimanók, dúdoló szelek.

Kéklő esték azt suttogják rólad:
álom voltál, elhaló zene.
De tudom - aki formálta vállad,
fénylő titkoknak volt mestere.

Bokraink közt már az ősz barangol,
kóró lett a fényes laboda.
Zizegő, szép zabkéve-hajadról
nem álmodom többé már soha.

(Rab Zsuzsa fordítása)

Pál Feri - A megbocsátásról és a haragról

Simon András - A szeretet harmóniája

Nem az a legnehezebb feladatunk, hogy belássuk, fontos a megbocsátás - a legtöbb ember ezt magától is tudja -, hanem, hogy felismerjük és elfogadjuk: a megbocsátás útja a haragon keresztül vezet. Akkor beszélhetünk hiteles megbocsátásról, ha előtte átpasszírozzuk magunkat a bosszúvágyon, átéljük a vágyat, hogy a másiknak is úgy fájjon, ahogy nekünk. Amíg ezt megpróbáljuk elkerülni, mert azt gondoljuk, hogy a megbocsátás ellenében hat, addig nem jön létre hiteles megbocsátás - és a legtöbben ezen a ponton akadnak el. Őket én arra bátorítom: merjenek már haragudni! Engedjék meg maguknak, hogy egy ideig akár utálják is azt a valakit. Az utálat majd el fog tűnni - és jön az együttérzés.

Váczi Eszter - Voltak órák

Váczi Eszter Quartet - Vissza Hozzád (2009)

Voltak órák, amikor úgy tűnt mintha várna,
valamire várna minden perc.
Ahogyan a tél is várta, de talán pont mi vártuk azt,
A balzsamos tavaszt, egy fuvallatot mára.

És voltak esték, amik a végtelent keresték,
színevesztett pokrócokon álmainkat lesték.
De végül szerteszálltak, végleg tovább álltak,
csak néhány fosztott emlék, amit itt hagytak a mára.

Csak a nevetés marad, vele meg a feledés szalad előre,
neked is épp az a féktelen érzelem veszett el belőle.

Voltak tájak, képzeletben vártak,
kéz a kézben jártunk valahol.
Lehet, hogy egy macskaköves utca követ pont egy nyári tisztást,
Hol piknikezni kezdtünk, vagy éppen szeretkeztünk.

És voltak szobák régi illatokkal,
félig nyitott ablak fakult csillagokkal.
Mégis ez lett a hely, ahol megbújhatunk végre,
Letűnt randevúknak poros helyszínére.

Csak a nevetés marad, vele meg a feledés szalad előre,
neked is épp az a féktelen érzelem veszett el belőle.

Albert Sweitzer - A belső fényről

Néha kialszik bennünk a fény, de aztán ismét felgyúl, ha találkozunk egy másik emberi lénnyel. Mindannyian óriási hálával tartozunk azoknak, akik képesek újból felgyújtani ezt a belső fényt.

Ákos - Érintő

 

Bársonyos, tiszta és hideg, Az égbolt felettünk remeg, Sok bámész csillag minket néz, Az ember alig érti meg. Kábán, vakon, részegen, Futunk át az életen, A félelem hajt, mint a szélvész. 

A vágyak sorban állnak, Vége lesz hamar a bálnak, Oh bárcsak érinthetnél! Ne kérd, hogy: lassan a testtel! Ne súgd, hogy: most ne siesd el! Oh, bárcsak érinthetném! Bár minden egész eltörött, Létezik igaz és örök! De jól vigyázz, ha gondolsz rá, Az ördög rögtön felröhög. A virághabos fák alatt, Ölelkezik két pillanat, Elillanunk, elomlunk porrá. A vágyak sorban állnak, Vége lesz hamar a bálnak, Oh, bárcsak érinthetnél! Ne kérd, hogy: lassan a testtel! Ne súgd, hogy: most ne siesd el! Oh, bárcsak érinthetném! Akad, aki érti mit jelent, Hogy a húr csak megfeszülve zeng, Akad, aki érti mit jelent, Hogy az a húr csak megfeszülve zeng! (A vágyak sorban állnak, Vége lesz hamar a bálnak, Oh, bárcsak érinthetnél! Ne kérd, hogy: lassan a testtel! Ne súgd, hogy: most ne siesd el! Oh, bárcsak érinthetném!)

Szabó Lőrinc - Ébredés

Áttetsző arany ingében ragyogva
jött a nyári hajnal az égen át:
azt hitte, hogy még alszom, mert mikor
házam elé ért, elmosolyodott,
körülnézett s a nyitott ablakon
nesztelenül beugrott a szobámba,
aztán könnyű ingét ágyamra dobva
bebújt hozzám a takaró alá.
Azt hitte, hogy még alszom s megölelt
s én mozdulni se mertem, félve, hogy
felébredek és álomnak remélve,
hogy ébren vagyok...és húnyt szemmel és
mozdulatlanul és remegve tűrtem,
hogy karjaimba fészkelje magát,
s mintha egyetlen érzék erejébe
gyűlt volna testem-lelkem minden éhe
és szomja és a beteljesedés
minden ígérete, csak a tapintás
néma ajkával s vak szemeivel
szürcsöltem, láttam, éreztem, öleltem
az égi vendég ajándékait:
ujjainak játékában a napfény
lobogó lepkéit, karjában a
rét illatának harmatos husát
s egész testében az egymásbaringó
felhők mindenütt egyforma ölét.
Mondom, húnyt szemmel, mozdulatlanul
feküdtem ott gyanútlan karokban,
de mikor végre álom s ébredés közt
félig tolvaj s fél-részeg öntudattal
megloptam az istenek gyönyörét,
nem bírtam tovább és csókolni kezdtem
és felütöttem a szememet...Ő
ép fölnézett rám: A kedves mosoly
megüvegesedett rémült szemén,
arcán elsápadt és kigyúlt a szégyen:
Te meglestél!... - sikoltotta s felugrott
és menekült, már az ablakhoz ért
és belefoszlott a hajnali égbe.
Én felültem és értelmetlenül
és soká bámultam magam elé:
szénaszag csapott be az ablakon,
messziről zúgott a hegyi patak,
a szoba még sötét volt, de a nap már
ágyamra tűzött, és a takarón
úgy pihent a fény tűzfátyola, mint
egy odadobott könnyű arany ing.

Babits Mihály - Sugár

Görög amfora

Hogy bomlanak, hogy hullanak
a fésük és gyürüs csatok:
ha büszkén a tükör előtt
bontod villanyos hajzatod!
Úgy nyúlik karcsú két karod
a válladtól a fürtödig,
mint antik kancsó két füle
ha könnyed ívben fölszökik.

Ó kancsók kincse! drága kincs!
Kincsek kancsója! Csókedény!
Hozzád hasonló semmi sincs,
szent vággyal nézlek téged én!
Eleven kancsó! életé,
kiben a nagy elixir áll,
amelytől élő lesz a holt
s a koldus több lesz, mint király.

Hogyan dicsérjem termeted?
A pálmafák, a cédrusok,
az árboc és a liliom
az mind nem él, az nem mozog...
De benned minden izom él,
idegek, izmok és inak,
titkon mint rejtelmes habok
szélcsöndben is hullámlanak.

Amerre jársz, a levegő
megkéjesül, megfinomúl
s miként dicsfény a szent köré
testedhez fényköddel borul.
Kályhában fellobog a láng,
falon az óra elakad,
ha büszkén a tükör előtt
kibontod élő derekad.

Victor Hugo - Megnyugtató látvány

Stephen Burch - madár és szitakötő fotói

Minden sugárzó és vidám ma.
Most sző a fürge lábú pók
a tisztaselyem tulipánra
csipkét, színezüstből valót.

A reszketeg szitakötőcske
nagy gömb-szemmel lesi magát
a tükrös tóban, hol nyüzsögve
rajzik egy rejtélyes világ.

Úgy tetszik, ifjodik a rózsa,
a bíbor bimbóval rokon,
s csupa gyönyörrel szól a nóta
a csupa napfény ágakon.

Szól a madár. Urát dicsérve,
ki tiszta szívekben lakik,
s rávonja a kékszemű égre
a hajnal láng-szemhéjait.

Hol elhal minden lárma lágyan,
a fák közt őzgida suhan,
s az ékszertartó, zöld mohában
bogár ragyog, élő arany.

Lankadt a hold, sápadt a napban,
mint víg, lábadozó beteg,
opál-szeméből hullva, lassan,
lágy égi édesség pereg.

Csókolva száll a violára
s a vén falig vonja a méh:
moccantja a forró barázda
vak csíráit a nap felé.

Minden él, s minden a helyén van,
tárt ajtóban sugárnyi nap,
futó víz, ingó árnykaréjban,
zöld lomb felett kék boltozat.

A síkság boldog fénye villog,
a fű virít, a lomb susog.
- Ember! ne félj! tudja a titkot
a természet és mosolyog.

/Ford.: Nemes Nagy Ágnes/

Nadányi Zoltán - A két szemed szeretett legtovább

femmzzz - Green eyes

A két szemed szeretett legtovább.
Be furcsa szerelem.
A szád már néma volt, de a szemed,
az még beszélt velem.

A kezed már hideg volt, jéghideg,
nem is adtál kezet,
de a szemed még megsímogatott,
nálam feledkezett.

És lándzsákat tűztél magad köré
hideg testőrökül,
de a szemed még rám leselkedett
a zord lándzsák mögül.

És ellebegtél és csak hegyes
lándzsák maradtak ott,
de a szemed mégegyszer visszanézett
és mindent megadott.

A két szemed szeretett legtovább,
még mostan is szeret.
Még éjszakánkint zöldes csillaga
kigyúl ágyam felett.

Hajnal Anna - Mondd, mit adjak neked?

Jane E. Porter - The Rich Boy

Mondd, mit adjak neked, mi lenne méltó?
Mondd, mi lenne elég?
Boldog vagyok szegényes kincseimel,
Legalább mind Tiéd.

Az első légy, ki mélyen vándorolva
A múltba jöjj velem,
Gyerekkoromba míg csak visszalátok,
A táj Tiéd, legyen.

Járj bennem úgy mint ismerős vidéken,
Hol nem riaszt sötét,
Ahol öröm a patak halk folyása,
S tündéri nevetés.

Neked adom az erdők lehellését,
Érezzed arcodon,
A várakozó csöndet, amely ébreszt,
S mely veled oly rokon.

Az el nem jött csodákért mind a könnyet,
A sok gyerekpanaszt,
Eltitkolt kínt előtted mind kimondom,
Te megbocsátod azt.

Ismerj meg így: a tisztaság csak vágyam,
S a rend csak ideál,
Csak fegyelem, hogy nem inog a lábam,
Bár roskadoz a váll.

S most kincsemmé vált minden, ami bűn volt,
Mert Neked vallhatom,
Itéletedre - vess el, avagy tarts meg -
Magamat megadom.

Paolo Santarcangeli - Köszönet Meluzínának

Tamara Lempicka - Fiatal lány kesztyűvel (1930)

Köszönöm, hogy itt vagy és létezel.
Köszönöm, hogy zöld bársony simul a testedhez.
Téged ölel, mert ő is szereti testedet.
Nem fűzöld és nem smaragdzöld és semmiképpen sem tengerzöld.
A maga egyedülálló és egyetlen izgató-nyugtató zöldje.

Ruhád alatt melegen viseled testedet, kedvesem.
Ékköves pántot nem csatolsz reája: Minek is?
Így bátran félhetsz tőlem minden időben.
De nézz erősen szemembe: ködfátylat benne ne lássak sohasem.

Köszönöm kezed fogását, ajkad csókját és csöndjét.
Köszönöm a sokszor sóvárgott ölelést.
Köszönöm a zenét, az ősi vizeknek sóhaját.
Köszönöm, hogy régi énekek lantján szólsz hozzám s hogy hallgatva mélyen belém tudsz fonódni.

Köszönöm, hogy látlak és láthatlak és megint csak köszönöm a csöndet, a tisztát,
köszönöm, hogy úgy tapadsz hozzám,
mint kagyló a sziklához. Köszönöm, hogy ünnepre hívtál:
Magaddá váltál így általam, önmagad ellen is.

Köszönöm, hogy át tudtuk lépni a Határt,
az átkozott, ember- és idő-emelte Határt.
Kapuja kitárult. Égi hatalmak, adjátok áldástok,
nyíljék meg előttünk egy hosszan zöldellő táj.
Légyen csak öröm és béke, öröm és fény, öröm és mosoly.

Varró Dániel - Randi

Salon Mexico

Kimondok minden mondhatót
(a fecsegésben annyi báj van),
de bárcsak arra volna mód,
hogy mibenlétem konstatáljam.

Meg a te mibenlétedet.
A csíkos kabátot, a kesztyűt,
a szipli-szeplős részeket
a soha-már-be-nem rekesztjük

röhincsélések tetején
(hogy nem potyog nyakadra egy sem?)
vagy azt, hogy ez a te meg én
végsősoron mit is jelentsen.

Hogy a sok pusziból mi lett.
Hogy van-e közös mibenlétünk.
Hogy véletlenül vagy direkt
van az, ha egy ütemre lépünk.

Hogy akkor ez most szerelem
(tudod, a soha-el-nem-válunk
én-csak-veled-te-csak-velem)
vagy egyszerűen csak úgy járunk?

Kányádi Sándor - Csendes pohárköszöntő újév reggelén

Nem kívánok senkinek se
különösebben nagy dolgot.
Mindenki, amennyire tud,
legyen boldog,
érje el, ki mit szeretne,
s ha elérte, többre vágyjon,
s megint többre.
Tiszta szívből ezt kívánom!
Szaporodjon ez az ország
emberségbe’, hitbe’, kedvbe’,
s ki honnan jött,
soha-soha ne feledje.
Mert míg tudod, ki vagy, mért vagy,
vissza nem fognak a kátyúk…
A többit majd apródonként
megcsináljuk.
Végül pedig azt kívánom,
legyen béke,
gyönyörködjünk még sokáig
a lehulló hópihékbe’!