Radnóti Miklós - Tétova óda

 

Mióta készülök, hogy elmondjam neked
szerelmem rejtett csillagrendszerét;
egy képben csak talán, s csupán a lényeget.
De nyüzsgő s áradó vagy bennem, mint a lét,
és néha meg olyan, oly biztos és örök,
mint kőben a megkövesült csigaház.
A holdtól cirmos éj mozdul fejem fölött
s zizzenve röppenő kis álmokat vadász.
S még mindig nem tudom elmondani neked,
mit is jelent az nékem, hogy ha dolgozom,
óvó tekinteted érzem kezem felett.
Hasonlat mit sem ér. Felötlik s eldobom.
És holnap az egészet ujra kezdem,
mert annyit érek én, amennyit ér a szó
versemben s mert ez addig izgat engem,
míg csont marad belőlem s néhány hajcsomó.
Fáradt vagy s én is érzem, hosszú volt a nap, -
mit mondjak még? a tárgyak összenéznek
s téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab
az asztalon és csöppje hull a méznek
s mint színarany golyó ragyog a teritőn,
s magától csendül egy üres vizespohár.
Boldog, mert véled él. S talán lesz még időm,
hogy elmondjam milyen, mikor jöttödre vár.
Az álom hullongó sötétje meg-megérint,
elszáll, majd visszatér a homlokodra,
álmos szemed búcsúzva még felémint,
hajad kibomlik, szétterül lobogva,
s elalszol. Pillád hosszú árnya lebben.
Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág,
de benned alszom én is, nem vagy más világ,
S idáig hallom én, hogy változik a sok
rejtelmes, vékony, bölcs vonal

hűs tenyeredben.

 

1943

 

Tóth Árpád - Lélektől lélekig

Eta Carinae, a kék csillag, a legfényesebb - Hubble

Állok az ablak mellett éjszaka,
S a mérhetetlen messzeségen át
Szemembe gyűjtöm össze egy szelíd
Távol csillag remegő sugarát.

Billió mérföldekről jött e fény,
Jött a jeges, fekete és kopár
Terek sötétjén lankadatlanul,
S ki tudja, mennyi ezredéve már.

Egy égi üzenet, mely végre most
Hozzám talált, s szememben célhoz ért,
S boldogan hal meg, amíg rácsukom
Fáradt pillám koporsófödelét.

Tanultam én, hogy általszűrve a
Tudósok finom kristályműszerén,
Bús földünkkel s bús testemmel rokon
Elemekről ád hírt az égi fény.

Magamba zárom, véremmé iszom,
És csöndben és tűnődve figyelem,
Mily ős bút zokog a vérnek a fény,
Földnek az ég, elemnek az elem?

Tán fáj a csillagoknak a magány,
A térbe szétszórt milljom árvaság?
S hogy össze nem találunk már soha
A jégen, éjen s messziségen át?

Ó, csillag, mit sírsz! Messzebb te se vagy,
Mint egymástól itt a földi szivek!
A Sziriusz van tőlem távolabb
Vagy egy-egy társam, jaj, ki mondja meg?

Ó, jaj, barátság, és jaj, szerelem!
Ó, jaj, az út lélektől lélekig!
Küldözzük a szem csüggedt sugarát,
S köztünk a roppant, jeges űr lakik!

Radnóti Miklós - Rejtettelek

Rejtettelek sokáig,
mint lassan ért gyümölcsét
levél közt rejti ága,
s mint téli ablak tükrén
a józan jég virága
virulsz ki most eszemben.
S tudom már mit jelent ha
kezed hajadra lebben,
bokád kis billenését
is őrzöm már szívemben,
s bordáid szép ívét is
oly hűvösen csodálom,
mint aki megpihent már
ily lélegző csodákon.
És mégis álmaimban
gyakorta száz karom van
s mint álombéli isten
szorítlak száz karomban.

Ady Endre - Az úr érkezése

Mikor elhagytak,
Mikor a lelkem roskadozva vittem,
Csöndesen és váratlanul
Átölelt az Isten.

Nem harsonával,
Hanem jött néma, igaz öleléssel,
Nem jött szép, tüzes nappalon
De háborus éjjel.

És megvakultak
Hiú szemeim. Meghalt ifjuságom,
De őt, a fényest, nagyszerűt,
Mindörökre látom.

Birtalan Ferenc - Elcserélt világ

Alszunk, az ágyak mélye rejt,
már kályhafény se lobban,
s ablak mögött - ki sejtené a cselt -,
a tél mit készített titokban?

Ha majd az éjjel felpakol,
a reggel jön, s leváltja,
lesünk a nagy dunnák alól
az elcserélt világra.

Fehér kabát a kerteken,
hogy senki meg ne fázzon,
s ki hozta, eltűnt jeltelen,
sehol egy árva lábnyom.

Gymes - Szárnyaskezű szeretők

Elképzelt csók a hatalom
Ez a világ másolt papiron
Lázadtól hűt a nyugalom
S a vére maga-magamon.

Húnyd le most lassan a szemed
Holnap történt meg, mi lepereg
Hozzád ért az órám, s leszakadt
Sírásod mega-megakad.

Nincs álmunk könnyű idején
Nincs kastélyunk hűs kocka kövén
Alszik most kényes bizalom,
Akarod s aka-akarom.

Engedjétek meg ha lehet,
Tárjunk szét szárnyas kezeket
Fentről lássuk meg a helyet, ahol
Robbantunk szeme-szemeket.

Szőlőből bor, ha született
A borból könny, ha született
Belőlünk mit tudsz, mi lehet?
Szorítsd a keze-kezemet.

Jobb lesz jövőre az a baj
Jobb lesz jövőre a tavaly
Rend élén trónol a zavar
Rend élén laza a zavar.

Hús nélkül semmi szerelem,
Hús nélkül semmi szerelem,
Hús nélkül semmi szerelem,
Hús nélkül szere-szerelem.

Hús nélkül semmi szerelem,
Hús nélkül semmi szerelem,
Hús nélkül semmi szerelem,
Hús nélkül szere-szerelem.

Puccini, Kiri te Kanawa - O mio babbino caro

A legszebb 'O mio babbino caro'

O mio babbino caro,
mi piace, è bello, bello.
Vo'andare in Porta Rossa
a comperar l'anello!

Sì, sì, ci voglio andare!
e se l'amassi indarno,
andrei sul Ponte Vecchio,
ma per buttarmi in Arno!

Mi struggo e mi tormento!
O Dio, vorrei morir!
Babbo, pietà, pietà!
Babbo, pietà, pietà!

Ghymes - Tánc a hóban

Édesem, csak lélegezz,
Mint a túlvilág.
Táncba csalt s most így szuszog,
Szép, de fáj a tánc.

Gyorsul úgyis mindenem,
Mint az ölelés,
Épp a vége egy rövid
Görcsberepülés.

És ezért most tánc -
És ezért most táncolunk,
És ezért most ránc -
És ezért most ráncolunk
Cipőt, szemet - ahogy nevet, s időt.

Jobbra lassan, balra lassan,
Ritmus halkan ring a hajban,
Újra kavarog a -
Végre csikorog a -
Mégis mosolyog a -
Napra hunyorog a -

Tánc a ködben, tánc a jégen,
Tánc a hóban, tánc a fagyban,
Tánc a ködben, tánc a jégen,
Tánc a hóban, tánc a fagyban,
Tánc a ködben, tánc a jégen,
Tánc a hóban, tánc a fagyban.
Tánc.

Édesem, csak lélegezz,
Mint a túlvilág.
Táncba csalt s most így szuszog,
Szép, de fáj a tánc.

Gyorsul úgyis mindenem,
Mint az ölelés,
Épp a vége egy rövid
Görcsberepülés.

És ezért most tánc -
És ezért most táncolunk,
És ezért most ránc -
És ezért most ráncolunk
Cipőt, szemet - ahogy nevet, s időt.

Jobbra lassan, balra lassan,
Ritmus halkan ring a hajban,
Újra kavarog a -
Végre csikorog a -
Mégis mosolyog a -
Napra hunyorog a -

Tánc a ködben, tánc a jégen,
Tánc a hóban, tánc a fagyban,
Tánc a ködben, tánc a jégen,
Tánc a hóban, tánc a fagyban,
Tánc a ködben, tánc a jégen,
Tánc a hóban, tánc a fagyban.
Tánc.

(Szarka Tamás)

Birtalan Ferenc - Reggel a fákra

Vivaldi - Tél (Allegro) Itzhak Perlman

 

Ágbogas égen csillagok, 

álmot lesnek. Hallgatok. 

 

Éjlova nyergén tolvaj jár. 

Erdőn-mezőn somfordál. 

 

Barna kalapján szélforgó. 

 Falevélre rámorgó.

 

Reggel a fákra zúzmara ül. 

Táncol a tél. Fagy hegedül.

József Attila - Óda

Itt ülök csillámló sziklafalon.
Az ifju nyár
könnyű szellője, mint egy kedves
vacsora melege, száll.
Szoktatom szívemet a csendhez.
Nem oly nehéz -
idesereglik, ami tovatűnt,
a fej lehajlik és lecsüng
a kéz.

Nézem a hegyek sörényét -
homlokod fényét
villantja minden levél.
Az úton senki, senki,
látom, hogy meglebbenti
szoknyád a szél.
És a törékeny lombok alatt
látom előrebiccenni hajad,
megrezzenni lágy emlőidet és
- amint elfut a Szinva-patak -
ím újra látom, hogy fakad
a kerek fehér köveken,
fogaidon a tündér nevetés.

Óh mennyire szeretlek téged,
ki szóra bírtad egyaránt
a szív legmélyebb üregeiben
cseleit szövő, fondor magányt
s a mindenséget.
Ki mint vízesés önnön robajától,
elválsz tőlem és halkan futsz tova,
míg én, életem csúcsai közt, a távol
közelében, zengem, sikoltom,
verődve földön és égbolton,
hogy szeretlek, te édes mostoha!

Szeretlek, mint anyját a gyermek,
mint mélyüket a hallgatag vermek,
szeretlek, mint a fényt a termek,
mint lángot a lélek, test a nyugalmat!
Szeretlek, mint élni szeretnek
halandók, amíg meg nem halnak.

Minden mosolyod, mozdulatod, szavad,
őrzöm, mint hulló tárgyakat a föld.
Elmémbe, mint a fémbe a savak,
ösztöneimmel belemartalak,
te kedves, szép alak,
lényed ott minden lényeget kitölt.

A pillanatok zörögve elvonulnak,
de te némán ülsz fülemben.
Csillagok gyúlnak és lehullnak,
de te megálltál szememben.
Ízed, miként a barlangban a csend,
számban kihűlve leng
s a vizes poháron kezed,
rajta a finom erezet,
föl-földereng.

Óh, hát miféle anyag vagyok én,
hogy pillantásod metsz és alakít?
Miféle lélek és miféle fény
s ámulatra méltó tünemény,
hogy bejárhatom a semmiség ködén
termékeny tested lankás tájait?

S mint megnyílt értelembe az ige,
alászállhatok rejtelmeibe!...

Vérköreid, miként a rózsabokrok,
reszketnek szüntelen.
Viszik az örök áramot, hogy
orcádon nyíljon ki a szerelem
s méhednek áldott gyümölcse legyen.
Gyomrod érzékeny talaját
a sok gyökerecske át meg át
hímezi, finom fonalát
csomóba szőve, bontva bogját -
hogy nedűid sejtje gyűjtse sok raját
s lombos tüdőd szép cserjéi saját
dicsőségüket susogják!

Az örök anyag boldogan halad
benned a belek alagútjain
és gazdag életet nyer a salak
a buzgó vesék forró kútjain!

Hullámzó dombok emelkednek,
csillagképek rezegnek benned,
tavak mozdulnak, munkálnak gyárak,
sürög millió élő állat,
bogár,
hinár,
a kegyetlenség és a jóság;
nap süt, homályló északi fény borong -
tartalmaidban ott bolyong
az öntudatlan örökkévalóság.

Mint alvadt vérdarabok,
úgy hullnak eléd
ezek a szavak.
A lét dadog,
csak a törvény a tiszta beszéd.
De szorgos szerveim, kik újjászülnek
napról napra, már fölkészülnek,
hogy elnémuljanak.

De addig mind kiált -
Kit két ezer millió embernek
sokaságából kiszemelnek,
te egyetlen, te lágy
bölcső, erős sír, eleven ágy,
fogadj magadba!...

(Milyen magas e hajnali ég!
Seregek csillognak érceiben.
Bántja szemem a nagy fényesség.
El vagyok veszve, azt hiszem.
Hallom, amint fölöttem csattog,
ver a szivem.)

(Mellékdal)

(Visz a vonat, megyek utánad,
talán ma még meg is talállak,
talán kihűl e lángoló arc,
talán csendesen meg is szólalsz:

Csobog a langyos víz, fürödj meg!
Ime a kendő, törülközz meg!
Sül a hús, enyhítse étvágyad!
Ahol én fekszem, az az ágyad.)

1933. június

Radnóti Miklós - Bájoló

Rebbenő szemmel
ülök a fényben,
rózsafa ugrik
át a sövényen,
ugrik a fény is,
gyűlik a felleg,
surran a villám,
s már feleselget
fenn a magasan
dörgedelem vad
dörgedelemmel,
kékje lehervad
lenn a tavaknak
s tükre megárad,
jöjj be a házba,
vesd le ruhádat,
már esik is kint,
vesd le az inged,
mossa az eső,
össze szívünket.

Kosztolányi Dezső - Akarsz-e játszani

A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni,
akarsz-e mindig, mindig játszani,
akarsz-e együtt a sötétbe menni,
gyerekszívvel fontosnak látszani,
nagykomolyan az asztalfőre ülni,
borból-vízből mértékkel tölteni,
gyöngyöt dobálni, semminek örülni,
sóhajtva rossz ruhákat ölteni?
Akarsz-e játszani mindent, mi élet,
havas telet és hosszu-hosszu őszt,
lehet-e némán teát inni véled,
rubin-teát és sárga páragőzt?
Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni,
hallgatni hosszan, néha-néha félni,
hogy a körúton járkál a november,
az utcaseprő, szegény, beteg ember,
ki fütyürész az ablakunk alatt?
Akarsz játszani kígyót, madarat,
hosszú utazást, vonatot, hajót,
karácsonyt, álmot, mindenféle jót?
Akarsz játszani boldog szeretőt,
színlelni sírást, cifra temetőt?
Akarsz-e élni, élni mindörökkön,
játékban élni, mely valóra vált?
Virágok közt feküdni lenn a földön,
s akarsz, akarsz-e játszani halált?