Oly otthonos e dombvidék,
Hol ősz teríti bíborát,
És mámoros fejünk felet
Lugassá nő a dús borág!
Királyasszony Szoknyája ott
Muszlin ködökből felmerül,
Kacéran int, csigáz, igéz,
És krinolinként elterül.
S a Nagy Koporsó, túlfelül,
Csak andalít, de nem riaszt,
Hisz ágy az is, és lágy az is,
És egyszer majd kívánjuk azt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése